Tőrös Ágnes

Kínai felemelkedés és árfolyam-politika

 

Kétségtelen, hogy Kína napjaink leggyorsabban fejlődő országainak egyike. Nem létezik még egy olyan ország, amely több mint tíz éven át képes volt fenntartani az évenkénti tíz százalék körüli növekedést. E gyors ütemet csupán Indiának sikerült valamelyest megközelítenie. Amennyiben Kína képes lehetőségeit a továbbiakban is sikeresen kiaknázni, illetve külső gazdasági sokkok nem térítik el növekedési pályájától, hamarosan gazdasági világhatalmi státuszt szerez, és gyökeresen megváltoztatja a mai világgazdasági egyensúlyt (Altman 2009: 2-3).

1. ábra

Forrás: World Bank, saját számítás1

Az 1. ábrán megfigyelhető a más országokhoz mért eddigi rendkívüli kínai növekedés. Ha a teljes bruttó nemzeti jövedelem (GNI) alakulását ábrázolnánk egy diagramon, még markánsabb növekedést tapasztalnánk – mert Kína a világon a legnépesebb ország, másként kifejezve ma minden ötödik ember kínai és ez az egy főre jutó GNI adatot nagy arányban csökkenti – viszont komparatív elemzéshez érdemesebb e mutatót vizsgálni.

 A bruttó nemzeti termékből (GDP) származtatott, vásárlóerő-paritáson mért, egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem kitűnően példázza a közel harmincéves trendet.² Míg Kína a világszintű mutató százalékában mérve az 1978-as, Teng Hsziao Ping nevéhez köthető nyitást követően alig tíz százalékot produkált, 2008-ban a kínai teljesítmény a világ GNI/fő mutatójának több mint a fele. Releváns kérdés, hogy mely tényezők teszik lehetővé Kína számára a szárnyaló gazdasági teljesítményt. Számos faktor befolyásolja a GDP értékét, attól függően, hogy milyen megközelítésben értelmezzük azt, így közrejátszik a bérezés, a nyugdíjrendszer, az adórendszer, ha a jövedelmi oldalt tekintjük. Azonban jelen tanulmányban a fogyasztási és a termelői oldalra helyezzük a hangsúlyt. Azt vizsgáljuk, milyen szerepe volt az alkalmazott árfolyam-politikának a GDP növekedésben, miután Kína szakított a rá sokáig jellemző izolációval és fokozatosan integrálódott a világgazdaságba.

 Érdekes és világviszonylatban egyedinek mondható utat járt be Kína az elmúlt fél évszázad alatt. Elgondolkodtató az is, hogy a felfelé ívelő változás a kommunizmus égisze alatt valósul(t) meg, ugyanis az 1949. október elsején Mao Ce-tung által kikiáltott Kínai Népköztársaság a mai napig fennálló hivatalos államforma, mely az idők során képesnek bizonyult arra, hogy megújuljon. A valódi, a mai helyzetet eredményező modernizáció az elmúlt három évtizedben játszódott le, mikor is szakítottak az ideológiával, a dogmatikus politikával és a valóságos gazdasági fejlesztést tűzték ki célul. Fokozatosan piacgazdasági elemek kerültek a régi tervutasításos rendszerbe, egy kapitalista összetevőket tartalmazó vegyes állapot jött létre. Egy olyan rendszer, melyben a pártkongresszusokon kötelességtudatból a marxizmus-leninizmus vonásait hirdető jelszavak elhangzanak ugyan, de a vezetők célja Kína erős világgazdasági státuszának kivívása, a minél gyorsabb gazdasági növekedés. Egy olyan népköztársaság, ahol az ideológiák a háttérbe szorultak és a kapitalizmus jegyében tombol a fogyasztás. Összegezve az autoriter politika és a piacgazdasági jegyek adják napjaink Kínájának kettős jellegét. Hangsúlyozni kell azonban a rendszer piacgazdasági jegyekkel tarkított és nem a teljes piacgazdaság kifejezéssel jelölt színezetét. A nyitás révén egy piacorientált gazdasági időszak vette kezdetét, viszont a folyamatot még nem nevezhetjük befejezettnek.

 A folyamatok evolutív jellege a nemzet pénzügyi rendszerét meghatározó pénzügypolitikán is tetten érhető. A hivatalos fizetőeszközt, a renminbit – melynek egysége a jüan – 1949-ben a kommunista hatalomátvétel után vezették be. A tervgazdaság során átváltását szigorú szabályokhoz kötötték, és árfolyama egyáltalán nem tükrözte valódi értékét. Az 1978-as változások nyomán egy kettős árfolyamrendszer került bevezetésre, különválasztva a belföldieknek és a külföldieknek szánt valutát, melyek árfolyama is különbözött, így az illegális pénzkereskedelem erős motivációt kapott, s virágzott a feketegazdaság. A kommunista szabályok tehát hosszú ideig nem tették lehetővé a jüan szabad átválthatóságát. Előrelépést e téren 1994 jelentett, ekkortól az a magánszemélyek folyószámláján konvertibilis, azonban ez a vállalkozásokra nem vonatkozott. A teljes konvertibilitás felé vezető út ma is tart. Az 1980-as években Kína rögzített árfolyamrendszert folytatott, azonban a nyitási procedúra nyomán és a gazdasági fejlődés érdekében többször leértékelték a renminbit. 1988 és 1993 közt kettős árfolyamrendszer volt érvényben, melyben létezett egy hivatalos árfolyamráta valamint a cserék során használatos, piac által vezérelt átváltási arány is. Az 1988-ban nyílt „swap center”-ek lényegében az addigra jelentősen széttöredezetté vált valutaváltó piacok centralizálási céljával születtek. Itt lehetőség nyílt mind az exportőrök, mind az importőrök számára, hogy valutaszükségletüket egy, a piac által kialakított áron fedezzék, illetve értékesítsék többletüket. Az 1990-es évek elején a cserék során használt árfolyam erősen leértékelődött, míg a hivatalos hozzá képest túlértékeltnek bizonyult. Ekkorra – nem meglepő módon – az országban megvalósuló devizacserék 80%-a a „swap centerek”-ben zajlott. Fordulópontot az 1994-es év jelentett, amikor leértékelték a hivatalos árfolyamot és egységesítették a két, párhuzamosan létező váltási arányt, valamint bejelentették a renminbi irányított lebegtetését. Ennek ellenére de facto a hivatalos fizetőeszköz árfolyamát az amerikai dollárhoz kötötték (Wang 2004: 5).

 Vitatandó a kínai árfolyam-politikával kapcsolatban, hogy bár evidens, hogy az amerikai dollárt választották, melyhez valutájukat kötik, hisz annak a világban elfoglalt pozíciója indokolja ezt, mégis a fennálló szakirodalom alapján érvelhetünk azzal, hogy a két ország gazdasága nincs szinkronban, mely megnehezíti a rögzítésből adódó haszonszerzést (Lőrincné 2004: 84-90). Ismeretes a két gazdaság eltérő konjunkturális fázisa, míg az Egyesült Államok egy nehéz felépülési folyamatban van, Kína gazdaságára a túlfűtöttség jellemző.

Bár sokan vallják, hogy hosszú távon a rugalmasság felé nyitni kell, mindenképp időre van szükség, hogy Kínában olyan szabályozási környezet alakuljon ki, melyben a bankok és a vállalkozások helyesen tudnak majd alkalmazkodni. E nélkül lehet, hogy az eddig felépített fejlődés kárára valósul meg az átalakulás. Az is tény, hogy a végtelenségig Kína számára sem fent tartható ez az árfolyamrendszer. Azonban az, hogy Kína mikor változtat a metódusán, bizonyos fokig magán ügye, amennyiben morális és világgazdasági kérdéseket nem súrol. Nem így látja ezt az Egyesült Államok, mely hosszú évek óta folyamatos árfolyam-manipulálással vádolja fejlődő vetélytársát. A jüan 1997 óta körülbelül 8,28-nál rögzített dolláronkénti árfolyama Amerika szerint irreális, tisztességtelen előnyhöz juttatja Kínát a világpiacokon, és mesterségesen tartja alacsonyan a relatív termékárakat és bérköltségeket Kínában.

 Egyértelmű, hogy a 2. ábrán megjelenített árfolyam alakulás a kínai gazdaság egyik fő hajtóereje, ennek okozata, hogy szárnyal a kínai export, valamint nőttön-nő a Kínába áttelepülő amerikai és európai termelők száma, ugyanis az ár és költség viszonyok meglehetősen vonzóak. Felmerül azonban a kérdés, hogy milyen mértékben adhatunk igazat az Egyesült Államok panaszának. Tisztességtelen-e ez a játszma? Vagy más tényezők is inspirálják az amerikai támadásokat?

2.ábra

Forrás: Asian Development Bank, saját számítás

Kijelenthető, hogy az amerikai közgazdászok figyelme akkor terelődött Kínára, mikor egyértelművé vált, hogy a hatalmas területű ország globális játékossá nőtte ki magát, s a hosszas izoláció után teljes jogú tagságot követelve jelenik meg a világgazdasági porondon. Csak felnagyította ennek súlyát a jelenlegi világgazdasági erőviszony, mely szerint a gyors ütemben fejlődő kínaiak hatékony termelési mutatóikkal a fejlett piac gyártójává váltak. Rohamosan növekvő exportjukkal szolgálják ki Amerika és általában a Nyugat keresletét. Azonban ezt a keresletet Amerika nem képes finanszírozni, így Kínától gyakorlatilag hitelbe vásárol. Ez a kínai-amerikai reláció az amerikai fizetési mérlegben rekorddeficitként ölt testet. A helyzetet súlyosbítja, hogy az Egyesült Államok esetében ikerdeficitről kell beszélnünk, mert a kereskedelmi hiány mellé költségvetési is járul. A deficitnek a másik oldala pedig kínai többletben manifesztálódik. A keletkező hiány a két kereskedelmi partner között éves szinten az Egyesült Államok rovására 2005 óta meghaladja a 200 milliárd dollárt. Az exponenciálisan növekvő kumulatív amerikai hiány napjainkra pedig már megközelítőleg 2000 milliárd.³

 Érthető így, hogy az Egyesült Államok mind gazdasági, mind számos politikai indokkal rendelkezik, hogy Kínát támadja. Azonban többen kétségbe vonják, hogy az USA-beli fékezés kizárólag Kína számlájára írható. Sőt egyenesen propagandának nevezik amerikai politikusok olyan megnyilvánulásait mely szerint, mivel Amerika a kínai termékek legnagyobb felvevőpiaca, az olcsó áruk tömege elönti őket, hátrányos helyzetbe hozva számos hazai termelőt, s emiatt szűnnek meg amerikai munkahelyek és növekszik a munkanélküliség. Kétségtelen, hogy ebben van igazság, azonban kizárólag Kína nem okolható a tengerentúli problémákért. Létezik viszont amerikai tudós tollából született olyan tanulmány is, melyben azt vizsgálják, milyen mértékben nevezhető az Amerikai Pénzügyminisztérium „kreatív munkája” a jüan elleni felértékelési nyomás katalizátorának.⁴

 A fent vázolt nyomás és a valóban elismert belső szükségletek arra késztették Kínát, hogy 2005-ben változtasson árfolyam-politikáján. Innentől kezdve a jüan árfolyamát egy valutakosárhoz kötik, melynek részletei nem ismertek. A valutakosárhoz egy szűk sávot is hozzárendelnek, így napi +/-0,3 százalékos árfolyam-ingadozás lehetséges. A központi bank azonban a sávváltoztatás jogát fenntartja, amennyiben a gazdasági körülmények ezt szükségessé teszik. Ez elméletileg egy havi 6.4 százalékos erős trendet kumulálhat, abban az esetben, ha a fő nemzeti valuták közt kicsi az ingadozás, s a kínai hatóság valóban kihasználja a 0,3 százalékos sávot (Frankel – Wei 2007: 7). Az első napon a kínai jegybank 8,11 jüanban deklarálta az árfolyamot, mely 2 százalékos felértékelést jelentett. Megtörtént tehát az első lépés a jüan fokozatos, lassú ütemű felértékelésében, s az árfolyamrendszer alapjai is rugalmasabbá váltak, azonban a dollár euróval, jennel és más valutákkal szembeni mozgása megakadályozta a kirívó változást. Egybecsengenek a vélemények, melyek szerint az árfolyam csökkenése egy nagyon hosszú folyamatnak ígérkezik.

 A külső, főként amerikai támadások mellett a kínai gazdasági folyamatok is kényszerítő erőként léptek fel a kínai árfolyam-politika alakításakor. Kínában évek óta száguld a gazdaság, ezt a világgazdasági válság jelenleg már erősen fékezi, azonban itt az eddigi tapasztalatokra hagyatkozunk. A keresletet pumpálja az alacsonyan tartott árfolyam, mely vonzó a beruházások számára. Feltörekvő országról lévén szó az új technológiák, a piacgazdasági elemek átvétele által a nagyobb szabadság szintúgy felhajtja a keresletet. Megnevezhető továbbá még az óriási népesség is, mint jelentős keresleti potenciál. Ez egy bizonyos fokig egészséges, azonban sok elemző úgy látta, hogy a gazdaságban már a túlfűtöttség jelei mutatkoztak, a pénzpiacokon már indokolatlan mértékűnek bizonyult az árak állandó növekedése. Hűtési célzattal Kína monetáris restrikciót alkalmazott, igyekezett a pénzkínálat csökkentésével a gazdaságból kiszivattyúzni a pénzt. A rögzített árfolyam érdekében viszont sterilizálással együtt interveniált.

 Érdemes megvizsgálni részleteiben, milyen gazdaságpolitikát folytatott Kína a közelmúltban, míg a világgazdasági válság át nem írta a jól bevált forgatókönyvet. Az elmúlt évek tapasztalatai a Mundell által megfogalmazott közgazdaságtani tézist támasztják alá, mely szerint „rögzített árfolyamrendszerben a monetáris expanzió hatástalan, s kizárólag a tartalékváltoztatás eszközének nevezhető” (Mundell 1963: 27). Kína a restriktív monetáris intézkedések jegyében folyamatosan növelte az alapkamatot. Egy ilyen rendelkezés, mint ismeretes, elviekben több hatással is bír. Az árfolyamcsatorna révén a magasabb kamat erősebb árfolyamhoz vezet. Tehát implikálja az árfolyam felértékelődését. A magasabb kamatszint ezen felül a hitelkereslet csökkenését is maga után vonja. Ez Kína számára kifejezetten fontos volt, hisz a könnyű hitelhez jutási lehetőség mind inkább fűtötte a beruházási keresletet, s hajtotta a gazdaságot. A nagyobb kamatok által továbbá a pénztartás haszonáldozat-költsége is növekszik, s így csökken a pénzkereslet, s a megtakarításokat banki betétekbe helyezik. A másik pénzforgalmi beavatkozás, melyet Kína eszközölt a kötelező tartalékráta politika módosítása, mely indirekt befolyással bír. Azt szabályozza, mekkora az összeg, amelyet a kereskedelmi bankoknak a nyújtott betétek után a jegybanknál kötelezően el kell helyeznie. Így a jegybank meghatározza a kihelyezhető pénzmennyiséget a banki pénzteremtés által. Minél magasabbra teszi a rátát, annál inkább korlátozza a likviditást, hisz a bankrendszer által megteremthető pénz a kötelező tartalékráta reciprokával egyenlő. Peking ezzel a lehetőséggel is számtalanszor élt. Az intézkedések nem titkolt célja a dezinfláció volt. Az évek óta nem egyenletes ütemben, de növekvő infláció ugyanis káros hatású, a nyersanyag és az élelmiszerárak drágulása veszélyezteti a kínai –   egyébként is mély szakadékokkal jellemezhető – életszínvonalat, míg az energiahordozók és az üzemanyagárak növekedése ellátási problémákhoz vezethet. A magas infláció kockázatos a gazdasági fejlődés szempontjából, mert rengeteg többletköltséget okoz. Azonban a kínai jegybank emellett a jüan fixen tartását is célul tűzte ki, s így hiába törekedett az infláció megfékezésére, kénytelen volt a fentiek okozta felértékelődési nyomást semlegesíteni, ezért amerikai kötvényeket vett, s jüant pumpált a kínai gazdaságba. Így nem csak a gazdaságban fellelhető pénz mennyisége növekedett, hanem a jegybank dollár tartaléka is. A nyílt piaci művelet tehát épp rontotta az eredetileg célzott inflációs tervek megvalósulását.

 Kína céljának a GDP gyors ütemű növekedésének visszaszorítását, valamint a káros hatással bíró infláció (CPI) megugrásának mérséklését tekintette. A statisztikai adatok alapján azonban egyértelműen látható, hogy a hatalmas ország nem tudta gazdasági folyamatait monetáris eszközökkel hathatósan befolyásolni. A lépések nyomán változás csupán a közgazdasági tétel alapján is megfogalmazott területen jelentkezett, a központi valutatartalékai bővültek. Kína rekordmennyiségű valutatartalékot tudhat magáénak árfolyam-poltikájának és az abból következő kiváló teljesítményű exportjának köszönhetően. Az összeg 2009 elején már közel 2000 milliárd amerikai dollár értékű.⁵

 Annak ellenére, hogy a bevált gyakorlat minden direkt célkitűzését nem érte el, Kína árfolyam-politikájának köszönhetően eredményesen fenntartotta gazdasági fejlődését. Ugyan a jelenlegi válság miatt taktikát kellett változtatniuk, s a nyugati országokhoz hasonló keresletélénkítő politikába kezdtek, ez vélhetőleg nem jelenti azt, hogy az eddig főként beruházásvonzáson és exporton alapuló kínai növekedés hosszabb távon jelentősen visszaesne. Ha Kínának sikerül a keresleti oldali GDP szerkezetét átstrukturálni, és egy biztos, fogyasztás alapú növekedést generálni, akkor csökkentheti az exporttól és a külföldi beruházásoktól való függését (Lardy 2006: 1-13). Ebben a módszerben azonban nagyon fontos a fokozatosság elve. Ha azonnal elengedné Kína a jüan árfolyamát, nagy valószínűséggel saját kardjába dőlne. Tudatában vannak e ténynek a kínai döntéshozók is, nem véletlen a 2005 óta tapasztalt óvatos, lassú felértékelődési ütem.

 A kínai árfolyam-politikában bekövetkezett 2005-ös váltás és az azóta tapasztalt árfolyam-elmozdulás kiértékelésével jelentős következtetéseket lehet levonni a jövőre vonatkozólag. 2005-ben a kínaiak felhagytak a több éven keresztül jellemző 8,27 jüan/dolláros fix átváltási aránnyal, de gyakorlatilag továbbra is megmaradt a sikeresen működő, magasan rögzített árfolyam. A 3. ábrán megfigyelhető havi árfolyamráta (2005. június és 2009. február közötti) adatok szépen kirajzolják a jüan felértékelődési folyamatát.

3.ábra

Forrás: http://research.stlouisfed.org/fred2/, saját számítás

Az egymást követő havi adatok felhasználásával a havi változás átlagos értékének -0,0327 jüan/dollár adódik, tehát a kínai jüan nominális árfolyama átlagosan 2005 óta, havonta mintegy 0,03-nyi értékkel csökkent. Ez a változás valóban elenyésző. A kiszámított mutatók kapcsán meg kell jegyezni, hogy azok nagyon érzékenyek az idősorban álló első és utolsó adatra, ezért érdemes a vizsgálódást tovább folytatni. Az idősorban megfigyelhető tartós tendenciát egy választott analitikus függvénnyel le lehet írni. Lineáris trendet illesztve az idősorra az illeszkedés jósága R² mutatóhoz egyhez közelít, így paraméter-értelmezésre a kapott egyenlet megfelelő. A trendfüggvény meredeksége konstans, a számított korábbi értékhez közeli szám, -0,0361. Tehát 2005 júniusa és napjaink közt eltelt időszakban ez alapján a jüan árfolyama 0,0361 jüan/dollárnyi zsugorodást mutatott.⁶

Az USA hosszabb ideje kb. 30-40 százalékos alulértékeltséggel vádolja Kínát. Szemrevételezzük, hogy amennyiben megmarad az elmúlt három évben tapasztalható trend, és kizárjuk a külső, egyéb, nem várt tényezőket, mikorra éri el a jüan az amerikaiaknak kedves árfolyamot. Hasonló felértékelődési tendenciát követve vajon mikor lesz az Egyesült Államok elégedettségét bizonyosan kivívó 5 jüan/dollár az átváltási arány? A számolás során x=94,35 kerekített érték adódik, mely 2013 tavaszának felel meg. Ezek alapján állítható, hogy minden, a trendet befolyásoló tényező változatlansága mellett közel 4 év szükséges ahhoz, hogy Kína megváljon a fejlődési sikereit nagy arányban meghatározó alulértékelt valutájától. A bizonyítás egyben igazolja azon véleményeket, melyek szerint Kína továbbra is ragaszkodik árfolyam-politikájához, s azt nagy valószínűséggel saját, belátott érdeke miatt engedi csak szabadon egy alaposan megfontolt és hosszú távon alkalmazott módszer segítségével. Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a jelenlegi világgazdasági válság a kínai árfolyam-politikát valamint Kína világgazdasági erejének alakulását is erősen befolyásolja.

 

Sinológiai Szemle, 2009/1.

 

---

Felhasznált irodalom:

ADB Asian Development Bank. 2006. Key Indicators of Developing Asian and Pacific Countries.

Altman, Roger C. 2009. „The Great Crash, 2008: A Geopolitical Setback for the West” In Foreign Affairs. 88/1: 2-14.

Frankel, Jeffrey A. - Wei, Shang-Jin. 2007. „Assessing China’s exchange rate regime” In NBER Working Papers. No. 13100.: 1-80

Hunyadi, LÁszlÓ – Vita, László. 2002. Statisztika közgazdászoknak. Budapest, KSH.

Lardy, Nicholas R. 2006. „China: Toward a Consumption-Driven Growth Path” In IIE Policy Briefs. 6: 1-13.

LŐrincnÉ, IstvÁnffy Hajna. 2004. Nemzetközi pénzügyek. Budapest, Aula Kiadó.

Mundell, Robert A. 1963. „Capital mobility and stabilisation policy under fixed and flexible exchange rates” In Canadian Journal of Economic and Political Science. 29/ 4: 475-85.

Mundell, Robert A. 1998. „Tőkemobilitás és stabilizációs politika rögzített és lebegő árfolyamrendszerben” In Darvas Zs. - Halpern L.(szerk.) Árfolyamelmélet. Budapest, Osiris Kiadó. 23-45.

Wang, TAO. 2004. „China: Sources of Real Exchange Fluctuations”. In: IMF Working Papers 18: 1-23.