Csomán Gábor

Kína és Afrika kapcsolatainak alakulása 1990-től napjainkig

A Kínai Népköztársaság és az afrikai államok kapcsolatai több évtizedre nyúlnak vissza. Peking folyamatosan igyekezett megszerezni a függetlenné vált országok támogatását, erőfeszítéseit 1971-ben koronázta teljes politikai siker, amikor Peking átvette „Kína” helyét az ENSZ-ben Tajpejtől. A következő évtizedek a kétoldalú kapcsolatokat tekintve viszonylagos csendben teltek. Az 1978-as reform és nyitás után, az 1990-es években kezdődött az új kapcsolatok alapjainak lerakása, mely az ezredforduló utáni években minőségileg eltért a korábbiaktól.

 Jiang Zemin (Csiang Cö-min) elnök 1996 májusában hat afrikai országot látogatott meg (Kenya, Egyiptom, Etiópia, Mali, Namíbia, Zimbabwe), és már ekkor megfogalmazódott a tíz évvel később egységes dokumentumba foglalt hivatalos Afrika-politika legtöbb elvi eleme: be nem avatkozás, a békés egymás mellett élés öt alapelve, egyenlőség, segélyek folyósítása politikai feltételek nélkül. Jiang az Afrikai Egység Szervezete (az Afrikai Unió elődszervezete) addisz-abebai székházában tartott beszédében említett öt pontja a kapcsolatok jövőjét illetően még nem lépett túl az örök barátság hangoztatásán (a KNK Külügyminisztériuma 2000). Ekkor még sokkal fontosabb volt a kötelezően megismételt egy-Kína elv ismételt elfogadása, különös tekintettel, hogy csak két hónap telt el az első tajvani elnökválasztás és a közben kibontakozott krízis óta.

Bár a hivatalos nyilatkozatokban kevésbé kap helyet Jiang útjának gazdasági aspektusa, fontos figyelembe venni, hogy Kína 1993 óta importra szorult kőolajból és Afrika már ekkor esélyesnek látszott, hogy Kína energiahordozó- és egyéb nyersanyagszükségleteit kielégítse.

 

Kína-Afrika Együttműködési Fórum

A kapcsolatok újabb szakaszának kezdetét jelentette a 2000 októberében, Pekingben megalapított Kína-Afrika Együttműködési Fórum (Forum on China-Africa Cooperation, FOCAC) első miniszteriális ülése. A FOCAC létrehozásával beértek Peking kapcsolatépítő lépései, melyek tulajdonképpen az 1955-ös bandungi konferenciáig vezethetőek vissza. A bandungi konferencián elfogadott „Tíz elv” tetten érhető volt a már említett 1996-os nyilatkozatokban, a FOCAC későbbi dokumentumaiban valamint a 2006-ban megfogalmazott Afrika-politikában is (Tarrósy 2008).  Az együttműködést általában win-win szituációként jellemzik (BBC News 2006), Kína import és export piacokhoz jut, míg az afrikai államok úgy nyernek új forrásokat, hogy nem kell megfelelniük semmilyen politikai feltételeknek.

A 2003-ban megtartott második miniszteriális találkozón, Addisz-abebában elfogadott akcióterv már több konkrétumot tartalmazott a 2004-2006-os időszakra vonatkozóan. Kína ígéretet tett 31 fejletlen (less developed) és súlyosan eladósodott (HIP) ország adósságának elengedésére 10,5 milliárd Yuan (Jüan) értékben. Peking ígéretet tett, hogy növeli szerepvállalását az afrikai békefenntartó missziókban. 2000 decemberében még csak 98 fő kínai békefenntartó (ENSZ 2009) volt, akik csak megfigyelő vagy rendőri feladatokat láttak el, katona nem volt közöttük. 2003 decemberében a kínai békefenntartók száma 358-ra emelkedett, köztük 289 katonával. 2006 végére – amikorra a kötelezettség szólt – nagyságrendi változás következett be, 1666 kínai békefenntartó tevékenykedett az ENSZ égisze alatt. 2009 februárjára a számuk 2168-ra emelkedett. A kínai békefenntartók túlnyomó többsége (~90 százalék) az afrikai ENSZ missziókban¹ teljesít szolgálatot.

A 2003-as akciótervben a kínai kormány továbbra is politikai és gazdasági támogatásáról biztosítja az Afrikában befektető kínai vállalatokat, továbbá beruházásra buzdítja őket elsősorban infrastrukturális területeken. A három évvel korábban (2000-ben), Pekingben megalapított Human Resources Development Fund (HRDF) támogatásával 10000 afrikai szakembert képeznek tovább Kínában.  2006 januárban tette közzé a Kínai Külügyminisztérium Kína Afrika-politikáját (a KNK Külügyminisztériuma 2006a), mely egységes keretbe foglalja az addigi törekvéseket. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az egységes Afrika-politika egy vázlat, melyet a FOCAC tölt meg tartalommal (Gill – Huang – Morrison 2007: 36). A 2006 novemberében esedékes harmadik miniszteriális fordulón – ismét Pekingben – elfogadott akcióterv (2007-2009) számos új konkrétumot hozott (a KNK Külügyminisztériuma 2006b). A terv keretében Kína tíz új mezőgazdasági kísérleti telepet hoz létre Afrikában, száz kínai szakemberrel. Létrehozzák a Kína-Afrika Fejlesztési Alapot (China-Africa Development Fund) öt milliárd dollár tőkével, hogy „jóhírű” kínai vállaltok afrikai befektetéseit támogassák. 190-ről 440-re emelik azoknak a termékeknek a számát, amelyet a legkevésbé fejlett afrikai államok vámmentesen exportálhatnak Kínába. Peking három milliárd dollár kedvezményes hitelt, és két milliárd dollár exporttámogatási hitelt biztosít afrikai országoknak és vállalataiknak a következő három évben. A HRDF keretében újabb 15000 afrikai szakember kínai képzésének támogatásáról is döntés született. Továbbá iskolák, kórházak építése, malária elleni gyógyszerek vásárlása, önkéntesek küldése mind az akcióterv részét képezik. A HIP és LDC országok esetében újabb 1,42 milliárd dollárnyi adósságot engedett el Peking, és további ígéretet tett, hogy 2007 novemberéig újabb egy milliárd dollárnyi adósságot enged el (Gill – Huang – Morrison 2007: 3-21).

 

Kereskedelemi adatok

A kétoldalú kereskedelmet tekintve (IMF 2007) Kína megduplázta exportját 2000 és 2003 között, a tendencia a következő években is ugyanígy folytatódott. Az Afrikából származó importja hasonló növekedést ért el. 2000 és 2008 között a Kínába irányuló export értéke nyolc és félszeresére, az onnan érkező import értéke közel nyolcszorosára nőtt.

A kínai export értéke az ezredfordulón még jelentősen, majd egyre kisebb mértékben haladta meg az Afrikából érkező importét. 2005-től az Afrikából érkező import értéke 2006-ban és 2007-ben is felülmúlta az oda irányuló export értékét, a fokozott energiahordozó és nyersanyag importnak köszönhetőn.

1 . táblázat: Kína-Afrika kereskedelem értéke

Forrás: IMF. 2009. Direction of Trade Statistics Database. Letöltve: 2009. március 3

 

1. ábra: A kínai-afrikai kereskedelem értéke, 1999-2007

Forrás: IMF. 2009. Direction of Trade Statistics Database. Letöltve: 2009. március 31.

 

Ha megvizsgáljuk Kína részesedését Afrika exportjából, akkor azt tapasztaljuk, hogy 2000-hez képest, Kína részesedése az afrikai exportból közel négyszeresére nőtt. 1999-ben még csak 1,57 százalék, 2000-ben – a Kína-Afrika Együttműködési Fórum alapításának és az első akcióterv elfogadásának évében – 2,85 százalék. 2004-re sikerült megdupláznia kínai részesedést, 2007-ben már majdnem tíz százalék Kína részesedése.

2. táblázat: Részesedés Afrika exportjából

Forrás: IMF. 2009. Direction of Trade Statistics Database. Letöltve: 2009. március 31.

Az adatokból láthatjuk, hogy Afrika exportja Kínába dinamikusan növekedett, 1999 és 2007 között több, mint húszszorosára, az Egyesült Államokba irányuló export ötszörösére, az Európai Unióba irányuló export két és félszeresére nőtt. Az 1999-es adatokhoz képest (14,24 százalék) az Egyesült Államok részesedése Afrika exportjából tíz százalékponttal nőtt 2007-re (23,77 százalék). Az Európai Unió részesedése ezzel szemben csökkent (1999-ben 45,22 százalék), de még így is a teljes afrikai export egyharmada irányul az EU-ba.

A Kínába irányuló (afrikai) export 1999-ben 1567 millió dollárt tett ki, az Egyesült Államokba 14246 millió dollárt, az Európai Unióba 45241 millió dollárt. A Kínába és az Egyesült Államokba irányuló export dinamikus növekedés ellenére 2007-ben az Egyesült Államokba irányuló export több, mint duplája, a Kínába irányulónak, az EU-ba irányuló majdnem másfélszerese az Egyesült Államokba irányulónak és több, mint háromszorosa a Kínába irányulónak.

 Szemléltetésképpen érdemes egy pillantást vetnünk a 2004-es adatokra. Az öt legnagyobb Kínába exportáló afrikai ország Angola, Dél-Afrika, Szudán, Kongói Demokratikus Köztársaság és Egyenlítői-Guinea. Ezen országok adták a reláció forgalmának több mint háromnegyedét (Taylor 2007).

A szub-szaharai országok exportjából 2005-ben és 2006-ban legnagyobb részt (~33 százalék) az Európai Unió részesedett, mögötte egy kicsit lemaradt az Egyesült Államok (~30 százalék), míg Kína csak a harmadik (~11 százalék) (IMF 2007). Bár a növekedés látványos, abszolút értelemben nem beszélhetünk kínai dominanciáról. 2007-ben az afrikai exportnak, csupán 8,6 százaléka irányult Kínába, míg importjának csak 9,6 százaléka származott onnan. Export és import tekintetében is megelőzi Kínát az Egyesült Államok és az Európai Unió (Búr 2008: 9).

„Csak a szub-szaharai régiót számítva Kína pozíciói valamivel erősebbek ugyan, ám gyors térnyerés egyelőre csak viszonylagosnak nevezhető. (...) A kínai nyersanyagimport Afrikából az utóbbi 15 évben [1993-2008 – a szerző] másfélszer gyorsabban nőtt, mint a teljes kínai import, egy esetleges lefékeződéskor is hasonló arányú csökkenéssel lehetne számolni” (Búr 2008: 11).

A kínai export szintén dinamikusan nőtt a vizsgált időszakban, 2000 és 2007 között évi 26 százalékkal. 2000-ben Afrika részesedése Kína exportjából nem érte el a két százalékot. A következő években az Afrikába irányuló export évi növekedése általában meghaladta az EU-ba vagy az Egyesült Államokba irányuló export növekedését, ennek ellenére Afrika részesedése csak egy százalékponttal nőtt 2007-re, 1,67 százalékról (2000) 2,62 százalékra. Az Egyesült Államok részesedése csökkent 21 százalékról 19 százalékra, az Európai Unióé nőtt 16 százalékról 20 százalékra.

 3. táblázat: Kína exportja

Forrás: IMF. 2009. Direction of Trade Statistics Database. Letöltve: 2009. március 31.

2000-2007-es időszakot tekintve a kínai export növekedése majdnem ötszörös volt, az Afrikába irányuló kivitel ennél jóval gyorsabban nőtt (7,68 szorosára). 2007-ben az afrikai kivitel mégsem érte el az Egyesült Államokba, vagy az Európai Unióba irányuló kivitel 2000-es, de még az 1999-es értéket sem. 2000-ben Kína legnagyobb értékben Dél-Afrikába, Nigériába, Beninbe, Marokkóba és Elefántcsontpartba exportált. Ezen öt ország tette ki afrikai exportjának 59 százalékát. Az öt legnagyobb afrikai piac részesedése 2007-ben lényegében változatlan maradt, 57 százalék, azonban az összetétele változott. Továbbra is Dél-Afrika és Nigéria foglalta el az első két helyet, és Marokkó is megőrizte negyedik helyét. Benin a harmadik helyről visszacsúszott az ötödik helyre, Elefántcsontpart azonban már a tízbe sem fért bele. Algéria a hatodik helyről (2000) a harmadik legfontosabb piaccá vált. Ha a világ összes országát nézzük, akkor Dél-Afrika a 28. helyet foglalja el Kína exportpiacai között, Nigéria a 42., Algéria pedig az 50. 2007-ben.

A 2000-2007-es időszakot tekintve a Csádba irányuló export nőtt a legnagyobb mértékben, 126-szorosára nőtt a kivitel, Angolába 37-szeresére. Namíbiába, Szomáliába, Egyenlítői-Guineába, a Comore-szigetekre, a Közép-Afrikai Köztársaságba, Gabonba, a Kongói Köztársaságba és Eritreába menő kivitel húszszorosára. A többi országba a kivitel ennél kisebb mértékben nőtt. A legkisebb mértékben az elefántcsontparti (1,8-szorosára) és a Bissau-Guinea-i kivitel (1,4-szeresére) nőtt. A kínai kölcsönökből és segélyekből is megvalósuló infrastrukturális beruházások támasztotta igények kiváló lehetőséget biztosítanak a kínai vállalatok számára termékeik eladására (Holslag 2006).

A kőolaj szerepe

 Kína 1965-73 között teremtette meg saját kőolajellátásának feltételeit, egészen 1993-ig nettó kőolajtermelése pozitív volt, ekkortól egyre jobban függ a külföldi forrásoktól. 1993-ban még csak fogyasztásának 5,8 százaléka származott külföldről, 2002-ben 28,8 százalék (Lee 2005: 265-301), 2007-ben 47 százalék. Természetes, hogy Kína igyekezett kőolajimportját diverzifikálni, ennek egyik eleme az afrikai import. (A legnagyobb részesedéssel a közel-keleti államok rendelkeznek, 2000-ben az import 43 százaléka, 2007-ben 39 százaléka származott a térségből.) 2004-ben Japánt megelőzve a világ második legnagyobb kőolajimportőrévé vált.

Az elmúlt évek híradásai alapján azt gondolhatjuk, hogy Kína sorra vásárolja fel az afrikai olaj-lelőhelyeket, befektetései a kontinensen meghatározóak, és a nyugati társaságok háttérbe szorulnak. Ezzel szemben a valóság alaposan rácáfol ezekre a vélelmekre. Egyes vélemények (Zweig – Bi 2005: 27) szerint a kínai jelenlét bizonyos esetekben megkérdőjelezi az amerikai dominanciát Afrikában.

 A BP Statistical Review (BP 2001-2008) adatait figyelembe véve az afrikai kőolaj tartalékok nem haladják meg a világtartalék tíz százalékát, a kontinens részesedése 6-10 százalék között mozog. Afrika részesedése az Egyesült Államok kőolajimportjából 2000-ben 15 százalék volt, 2007-re ez az adat 20 százalékra nőtt. Európa importjából Afrika 2000-ben 19 százalékot adott, ez 2007-re 16 százalékra csökkent. 2000-ben Kína még egyáltalán nem importált kőolajat Afrikából, ehhez képest drámainak tűnik a kontinens 26 százalékos részesedése 2007-ben. Abszolút értékben azonban a kínai import a felét sem érte el az amerikai vagy az európai importnak. Az amerikai import legnagyobb része Nyugat-Afrikából és Észak-Afrikából származik, az európainál fordítottak az arányok. Az Egyesült Államok nem importál kőolajat Kelet- és Dél-Afrikából. Ugyanakkor Kína - Afrikából származó - kőolaj importjának negyede érkezik ez utóbbi területről, döntően Szudánból. Az Egyesült Államok nem vásárol kőolajat Szudánból, az európai import is elhanyagolható.

 Igazi versenyfutás csak Nyugat-Afrikában tapasztalható. 2007-ben négy ország: Kongói Köztársaság (Brazzaville), Egyenlítői-Guinea, Gabon és Nigéria egyesített olajtartalékai adják Afrika teljes tartalékának 41,9 százalékát. Ezen országok kivételének 40 százaléka az Egyesült Államokba, 16 százaléka Európába, 15 százaléka Kínába, 29 százaléka egyéb helyre irányult. Ugyanezek az arányok 2000-ben – a kínai piacra lépés előtt – 41:17:0:41. Egyértelmű, hogy nem beszélhetünk kínai dominanciáról Afrikában a kőolaj-kitermelést illetően. Erica S. Down egy 2007 márciusi Wood Mackenzie kutatásra hivatkozva közli (Downs 2007: 44), hogy az afrikai olajipari beruházások több, mint fele afrikai nemzeti olajvállalathoz köthető, a nemzetközi cégeké² a beruházások 33 százaléka, a kínai triász³ csak 3 százalékért felel, a maradék 9 százalék egyéb tulajdonú vállalathoz köthető (a beruházások összértéke 509,188 milliárd dollár). A kínai vállalatoknak jogosultságaik vannak (Downs 2008: 27-31) Algériában, Gabonban, São Toméban, Szudánban, Csádban, Kenyában, Líbiában, Elenfántcsontparton, Mauritániában, Tunéziában, Nigerben, Egyenlítői-Guineában, Nigériában, ennek ellenére a kitermelt mennyiséget és a beruházások értékét tekintve nem meghatározó szereplői az afrikai piacnak.

 Kína úgy tud előnyhöz jutni versenytársaihoz képest, hogy olajipari beruházásait egyéb infrastrukturális beruházásokkal köti össze. Így építenek kínai tőkéből (sokszor kínai vállalatok) közigazgatási épületeket Gabonban és Elefántcsontparton, reptéri terminált Algériában és kommunikációs hálózatot Etiópiában (Ziegler 2006: 16). A kínai gyakorlat ugyanakkor gyanakvást kelt a nyugati országokban, attól félnek, a kínai-modell mintául szolgálhat más országoknak is, hogy hasonlóképpen nagyvonalúan (értsd: az OECD standardoknak és elvárásoknak nem megfelelően, másképpen fogalmazva a nyugati érdekekkel szemben) járnak el. Ezen félelmeket India egyes lépései alátámasztják. Egy lehetséges megoldás, ha Kínát és Indiát is bevonják az OECD keretein belül működő Nemzetközi Energia Ügynökségbe (Leverett  2006: 67, 70).

 Kína és Afrika kereskedelmi forgalma 2000 és 2007 között jelentősen nőtt, az éves növekedés üteme azt vetíti előre, hogy Kína szerepe tovább fog fokozódni. Ennek ellenére az egész kontinensen nem tekinthető meghatározó szereplőnek. A kínai befolyás növekedésével az Egyesült Államok kereskedelmi érdekeltsége sem csökken a kontinensen, ezzel szemben az Európai Unió dominanciája kisebb lett, de továbbra is meghatározó maradt.

 

Sinológiai Szemle, 2009/1.

 

---

Felhasznált irodalom:

A KNK Külügyminisztériuma. 2000. „Jiang Zemin's Visit to Six African Countries.” [http://www.fmprc.gov.cn/eng/ziliao/3602/3604/t18035.htm] letöltve: 2009. március 10.
                                                 
A KNK Külügyminisztériuma. 2006a. „China's African Policy.”
[http://www.fmprc.gov.cn/zflt/eng/zgdfzzc/t463748.htm] letöltve: 2007. március 10. 

A KNK Külügyminisztériuma. 2006b. „Forum on China-Africa Cooperation Beijing Action Plan (2007-2009).” [http://www.fmprc.gov.cn/zflt/eng/zyzl/hywj/t280369.htm] letöltve: 2009. március 10.

BBC News. 2006. „China and Africa: Who benefits?”
[http://news.bbc.co.uk/1/hi/world/africa/5094244.stm] letöltve: 2009. március 10.

BP. 2001-2008. BP Statistical Review of World Energy. 

Búr, Gábor. 2008. „The second scramble – a második versenyfutás Afrikáért.” In Külügyi Szemle 2008/4: 9.

Downs, Erica S. 2008. „China’s NOCs: lessons learned from adventures abroad.” In Fundamentals of the Global Oil and Gas Industry 2008. In Petroleum Economist. London, 27-31. 

Downs, Erica S. 2007. „The Fact and Fiction of Sino-African Energy Relations.” In China Security. 3/3: 44.

ENSZ. 2009. [http://www.un.org] letöltve: 2009. március 20.

Gill, Bates – Huang, Chin-hao – Morrison, J. Stephen. 2007. „Assessing China’s Growing Influance in Africa.” In China Security. 3/3: 36.

Holslag, Jonathan. 2006. „China’s New Mercantilism in Central Africa.” In African and Asian Studies. 2006/5: 2.

IMF. 2007. „Direction of Trade Statistics Yearbook 2007.”

Lee, Pak K. 2005. „China’s Quest for Energy.” In The Pacific Review. 18/ 2: 265-301.

Zweig, David – Bi, Jianhai. 2005. „China's Global Hunt for Energy.” In Foreign Affairs. 84/5: 27.

Leverett, Flynt – Noël, Pierre.  2006. „The New Axis of Oil.” In The National Interest. New America Foundation. 67, 70. [http://www.newamerica.net/publications/articles/2006/the_new_axis_of_oil] letöltve: 2007. május 27.

Tarrósy, István. 2008. „Sino-afrikai kapcsolatok a világpolitika rendszerében. Kölcsönös hasznok és lehetőségek a 21. században?” In Külügyi Szemle 2008/4: 81-89.

Taylor, Ian. 2007. „Unpacking China’s Resource Diplomacy in Africa.” In Working Paper - Center on China's Transnational Relations 19: 2. [http://www.cctr.ust.hk/china-africa/papers/Ian,Taylor.pdf] letöltve: 2008. november 20.

Ziegler, Charles E. 2006. „The Energy Factor in China's Foreign Policy.” In Journal of Chinese Political Science. 11/1: 16.